Kutya, legyek, ha, szabadság

Mrozek: Emigránsok a Más-Szín-Tér Fesztiválon

A Másik című kiállítás utolsó termében az egyik térkép mellett megmagyaráztatik többek között az  „emigráns” fogalom is: konyhanyelven olyan ember, aki meggyőződésével ellentétben /esetleg személyes biztonságát fenyegető/ politikai vagy egyéb okokból elhagyni kénytelen hazáját. Slawomir Mrozek, aki maga is ezt az életet élte, kíméletlen kamaradarabjában vázolja fel a két világ közti légüres térben bolyongó hontalanok, az emigránsok sorsát.

   A nézőtér szinte összeér a színpaddal a Holdvilág Kamaraszínház előadásán, ezzel is fokozva az összezártság fojtogató érzését. A díszlet egy marhavagon két ággyal, két férfival: mintha ők is bútordarabok lennének; nincs nevük /a színlap szerint XX és AA/, nincs hozzátartozójuk, nincs identitásuk ebben az idegen országban, ahová sajátjukból menekültek a kommunizmus burjánzása elől-nem derül ki, hol vannak pontosan, de nem is fontos: ami velük történik, bárkivel, bármikor megtörténhet.

   Az azonban igen, hogy ők ketten egymás gyökeres ellentétei, a munkás és az értelmiségi, akiket a körülmények és a pénztelenség kényszerítettek össze. A valódi különbség közöttük azonban ennél nagyobb és gyökeresebb: a munkás haza akar menni, amikor elég pénzt gyűjtött már össze, az értelmiségi nem kerget ilyen ábrándokat, csak nyugalomra vágyik, hogy írhasson. A munkás kitalált történetekkel, lódításokkal próbálja túlélni a napokat, az értelmiségi kegyetlenül realista, látóköre viszont mérföldekkel szélesebb; gondolatai a szabadság kérdése, fogalmának összetettsége foglalja el, míg a munkás nem izgatja magát ilyen „hiábavalóságon”. „Gyűlölöm ezt a helyet”- mondja az értelmiségi. –„Még ablak sincs.” „Jobb is”- feleli a munkás. -„Az ablakból csak cúg gyön.” Látható, hogy itt is a Másik elfogadásának kérdése kerül a középpontba, de a társadalmi-nemzetiségi aspektus ez esetben csak másodlagos, sokkal fontosabbak a személyes kapcsolat problémái. Mrozek zseniálisan dolgozza ki a két eltérő világból érkezett ember viszonyát; olyanok, akár egy idős házaspár vagy még inkább apa és fia: az értelmiségi atyáskodik a gyermeki munkás fölött, akinek érzelmi kultúrája egy kutyával egyenlő, hálás a jó szóért és a jó falatokért, ügyeskedik, húzza az igát, de nem elemzi szomorú helyzetét. Ha mása nincs is, emlékezete azonban csak neki van kettejük közül, nosztalgiával emlegeti még az otthoni legyeket is, az értelmiségi azonban elhallgatatja: ő tudatosan fojtotta el magában a múltját, nem akar hátra nézni, nem akar emlékezni. Azonban a történet időpontja éppen szilveszter, a visszatekintés ideje; ez azonnal megrikatja  a munkást, akit a társa rögtönzött ünneppel- új abrosz, nyakkendő és ital- próbál felvidítani, ez az előadás egyik legszebb jelenete. A poharazgatás beszélgetést szül, a beszélgetés pedig viszályt: kiderül, hogy az értelmiségi politikai menekült, ezzel persze gyanússá válik a munkás szemében, olyannyira, hogy félelmében először őt, majd amikor ez értelmiségi feljelentéssel fenyegeti, magát akarja megölni. Azt is megtudjuk, hogy az értelmiségi a szabadság természetéről, az elnyomott tömegekről akar könyvet írni, és azért lakik a munkással, mert a szemében az a rabságban élő ember prototípusa. A munkás azonban romba dönti ezt az elméletet, amikor dührohamában széttépi az összes addig gyűjtött pénzt: „kiderült, hogy egy ilyen tősgyökeres fegyencnek is, mint te, vannak szabad pillanatai”.

   Máté Krisztián rendezése nehéz témát boncolgat, de nem fél a realista elemek használatától . A fény- sötétség játékán kívül semmilyen szimbolista eszközzel nem él, a sivár reménytelenséget, amivel kezdődik és amibe torkollik ez a fájdalmas történet, a maga valóságában jeleníti meg. Nem kíméli a színészeit sem, ezzel példaértékűvé válik néhány megúszásra játszó hazai rendező előtt: a szöveg sok, a szöveg bonyolult, a viszonyok összetettek, de azértvan a színész, hogy megoldja. A bizalomra pedig abszolút rászolgál a két fiatal művész; Pásztor Tibor az értelmiségi szerepében irdatlan mennyiségű szövegét néhol kicsit sietve, de tökéletesen érthetően mondja el, alakítása finom, visszafogott, mégis erőteljes. Jeges Krisztián munkása kellően harsány, primitív, egyszerre szeretni- és gyűlölnivaló, de elsősorban szánalomra méltó. Külön kiemelkedő a két színész összehangolt, egymásból építkező játéka, kiváló ütemérzéke, a másik munkájával szemben tanúsított érezhető tisztelete.

   Az Emigránsok tehát nem csupán témájában, de megvalósításában is idomul a Fesztivál célkitűzéseihez, nem utolsó sorban pedig maradandó színházi élmény. A XXI. századi instant szabadságfogalmak közepette élvezet volt újra gondolkodni azon, mely korokban mit és mennyit jelentett ez a sokat vitatott kifejezés és mit jelent ma. Mit jelent ma?

Kalapos Éva Veronika                      

Slawomir Mrozek

EMIGRÁNSOK

Holdvilág Kamaraszínház

Szereplők:

AA- Pásztor Tibor

XX- Jeges Krisztián

Díszlet, jelmez: Sebő Rózsa

Rendezte: Máté Krisztián